Horror a mesékben
Piroska nagymamáját megeszi a farkas, a vasorrú bába meg akarja sütni Jancsit és Juliskát, és még hosszan sorolhatnánk a horrorisztikus elemeket a klasszikus gyerekmesékből. Jó, hogy ezt meséljük elalvás előtt a gyerekeinknek?
Mielőtt kétségbeesetten eldugnánk a mesekönyveket, érdemes utánajárni, hogy mit mond a lélektan a mesék világáról. Bruno Bettelheim a XX. század második felében gyerekpszichológusként rehabilitálta a meséket, és rámutatott, hogy a felnőtt ésszel ijesztőnek és kegyetlennek tűnő mesemotívumok igen nagy segítséget jelentenek a kicsi gyerekeknek. A kisgyerek pontosan tudja, hogy a mesék nyitómondata – "hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl" – azt jelzi, hogy az elhangzó történet nem itt és most, nem a valóságban játszódik, ámbár a történet mégis szimbolikusan igaz mondanivalót közvetít. Bettelheim magyarázta szerint a mese a szimbólumok nyelvén szól a tudattalanhoz, éppúgy képekben közvetít fontos tartalmakat, akárcsak az álom. A kisgyermek ezeket a szimbólumokat nem képes tudatosan megérteni, de a képek szimbolikus igazságtartalma eljut a tudattalanjába, és ott jótékonyan segíti a szorongások oldását.
Anyám a gonosz mostoha
Felnőttként már nem emlékszünk arra, milyen egy kisgyermek lelkivilága, csak a kisember hisztirohamaiból sejthetjük, hogy hatalmas indulatok rejtőznek benne. Félelmetes élmény megélnie, hogy az akarata megtörik a felnőttek tilalmán, hogy irtózatos harag kerekedik benne éppen azok iránt, akikre a legjobban rászorul, és akiknek ki van szolgáltatva. A mesék világa mintha a gyermeki lelket képezné le: tele van kegyetlenkedésekkel, ártani akaró gonosz mostohákkal és sárkányokkal. A gyereket ez a világ paradox módon megnyugtatja. Felismeri, hogy ezek a féktelen indulatok nem csak benne kavarognak, sőt az egymásnak ellentmondó indulatait a mese alakjain és történésein keresztül szét is tudja válogatni. Megérti azt is, hogy ezek az érzések hozzátartoznak az emberi természethez, és kezelhetők.
Harmónia magammal, aztán jöhet a herceg
Nagy segítséget jelentenek a mesék abban is, hogy a kisgyerek megérti: a felnőtt élethez vezető út nehézségekkel, próbatételekkel van kikövezve. A belső érés fontosságát jelzi például a Csipkerózsika című mese. Csipkerózsika szülei hosszú évekig várakoztak a gyermekáldásra. Amikor megszületett a várva várt gyermek, egy sértődött gonosz tündér, akit nem hívtak meg a keresztelőre, elátkozza a kislányt. A jó tündérek már csak enyhíteni tudják az átkot: az orsó szúrásától a tizenöt éves lány nem hal meg, csak hosszú álomba merül. Bettelheim szerint a történet a serdülő lány hosszú, csöndes, önmagába forduló koncentrációjának szükségességéről szól. Vagyis arról, hogy a fontos változások időszakában a sikeres növekedés feltétele a befelé fordulás, passzivitás, mely a külső szemlélő számára semmittevésnek tűnik. Ilyenkor az egyénben olyan jelentős lelki folyamatok zajlanak, amelyek mellett nem marad energiája a kifelé forduló aktivitásokra. A mese vége, a királyfi megjelenése pedig azt a tanulságot hozza, hogy az egyén akkor remélhet boldog párkapcsolatot, ha megtalálja a harmóniát önmagával.
Értem, hogy én vagyok a gonosz mostoha
Bettelheim hangsúlyozza, hogy a mesék leginkább akkor érik el jótékony hatásukat, ha csonkítatlan változatban jutnak el a gyerekhez, mert a népmesék minden elemének fontos szerepe van. A mesék megváltoztatásával, "horrortalanításával" épp a lényegi mondanivaló sikkad el. Bettelheim fontosnak tartja azt is, hogy a meséket a gyerek leginkább felolvasás formájában a szüleitől hallja. Mivel a mesék többsége a szülőkkel való konfliktusokat is érinti, megnyugtató a gyerek számára, hogy a mese olvasásával a szülő jelzi, hogy ismeri ezeket a problémákat, és természetesnek tekinti őket. A mese akkor éri el igazán a hatását, ha a gyermek maga alkotja meg hozzá a saját belső képeit, így rendeződhet a tudattalanban lévő káosz. Tehát célszerű először illusztráció nélküli könyvből felolvasni a meséket, és esetleg a többedik felolvasás során elővenni a Walt Disney által átdolgozott, illusztrált mesekönyveket.
Váljak vagy maradjak?
A párkapcsolatban olyan természetes a konfliktus, mint a lélegzetvétel. De mikor jön el az a pillanat, amikor már nem lehet feloldani a konfliktust, és jobb, ha a pár tagjai külön folytatják az életüket?
Amikor mindennapossá válnak a veszekedések, esetleg megjelenik a harmadik, a párban felmerül a válás lehetősége. Csakhogy a döntés nagyon nehéz, mert mindkét fél sok időt, energiát fektetett a kapcsolatba, erős (gyakran negatív) érzések fűzik őket egymáshoz. Esetleg közös a lakás, a kocsi, nehézséget okoz, hogy kinél helyezzék el a gyerekeket. Nem könnyű az összefonódott életeket ismét szétválasztani. Lehet, hogy mindkét fél fontolgatja az újrakezdés lehetőségét, de az is megeshet, hogy egyikük mindenképpen menni akar, másikuk pedig szeretné, ha maradna. Embert próbáló és idegeket tépázó hónapok telhetnek el, amíg a pár döntésre jut, de az is előfordul, hogy egyikük hirtelen elköltözik, esélyt sem adva a másiknak a párkapcsolat megújítására.
Nemcsak két lehetőség van
A "menjek vagy maradjak" dilemma mögött rendszerint olyan esemény áll, melynek hatására az egyik fél úgy dönt, hogy ez így nem mehet tovább. Első pillantásra úgy tűnik, hogy mindössze két alternatíva áll rendelkezésünkre: menni vagy maradni. Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk a helyzetet, még vannak egyéb választási lehetőségeink is.
Alfons Vansteenwegen: A szeretet cselekvést jelent című könyvében hat alternatívát sorol fel.
Sátort verni az elágazásban
A pár lecövekelhet az útelágazásban, és úgy hagyja a kapcsolatot, ahogy van. A biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan új. Ezt a kapcsolatot legalább már ismerik, tudják, mire számíthatnak a másiktól. Ez is lehet valódi döntés, de jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy egy számukra nem megfelelő kapcsolat mellett tették le a voksukat.
Párterápia
A pár tagjai együtt maradnak, és elkezdenek dolgozni a kapcsolaton. Ebben a munkában hasznos, ha párterapeuta segítségét kérik, és őszinte elhatározással nekifeszülnek egy tanulási folyamatnak. Ha a pár ezt választja, komoly önismereti és párkapcsolati nyereséget zsebelhetnek be: új alapokra helyezhetik a kapcsolatukat, és mindeközben sokat tanulnak önmagukról és a másikról. Ennek a lehetőségnek a nehézsége, hogy a tanulási folyamat során felszínre kerülhetnek olyan negatív tulajdonságaik, amelyekkel nem szívesen néznek szembe. És persze a párterapeuták óradíja sem alacsony.
Próbaidő együtt
Dönthetnek úgy is, hogy megpróbálják együtt, de csak egy kitűzött ideig. Megegyeznek egy próbaidőben, amely mondjuk fél évig tart. Ennél a lehetőségnél is dolgoznak a kapcsolaton, de nem igazi nekifeszüléssel. Ha fél év múlva sem változik semmi, akkor nyugodt lélekkel köszönhetnek el egymástól: ők megpróbáltak mindent. A nehézsége ennek a döntésnek, hogy az a fél, aki maradna a kapcsolatban, szorongással tölti el ezt az időt, míg a másik esetleg mindent elkövet, hogy a másik számára nyilvánvalóvá tegye, itt már csak a válás segít.
Saját élet közös házban
Eldönthetik azt is, hogy gyakorlati szinten együtt maradnak, egy fedél alatt élnek továbbra is, de nincs köztük intimitás vagy szexualitás. Ki-ki éli a saját életét, és a másikéba már nem szól bele. Az együttélésnek ez a formája valójában már szinte különélés, és csak addig szokott működni, amíg a felek pokollá nem teszik egymás életét, és egyikük el nem költözik.
Próbaidő külön
Próbaképpen külön is tölthetnek néhány hónapot. Ennek csak akkor van értelme, ha legalább egyikük komolyan fontolgatja a végleges szakítást. Ilyenkor mindkét félnek lehetősége nyílik arra, hogy megtapasztalja, milyen egyedül élni, hiányzik-e neki a másik. Lehetőséget kapnak arra, hogy egymástól fizikailag is eltávolodva lecsillapodjanak az indulataik, és tisztább fejjel hozzák meg a végleges döntést. Nagy hátránya ennek az alternatívának, hogy amíg a felek külön élnek, a párkapcsolatról és az együttélésről semmit nem tanulnak.
Elválás
Az utolsó lehetőség a szakítás. A pár tagjai lefolytatják a válást, különköltöznek, és visszaadják egymás szabadságát. Nem foglalkoznak többé a másik életével. Amíg az ember eljut egy ilyen döntéshez, nagyon intenzív, testet-lelket megterhelő érzelmeket élhet át. Megélheti az egyedül maradástól való félelmet, a kapcsolat kudarca miatti bűntudatot, a magány érzését, a veszteség fájdalmát, a helyzettel szembeni tehetetlenséget, gyűlöletet, dühöt és neheztelést a partnerrel szemben. Nehéz ez az alternatíva, hiszen aki így dönt, maga választja a gyászt. Mivel egy szakítás mindenképpen veszteségélmény annak is, aki ezt a döntést meghozta, érdemes tudatosítani és elsiratni mindazt, amit elveszített a különválással. Csak egy jól feldolgozott gyász után érdemes új kapcsolatot kezdeni. Ha ez a folyamat nem megy végbe, a megakadt gyászfolyamat súlyosan megterhelheti az új párkapcsolatot.
Nem az a győztes, aki megnyeri a szentestét
A "Hol töltsük a karácsonyt?" kérdés sokszor ad vitára okot a hagyományos, kétszülős családokban is, de különösen nehéz erre megoldást találni a válás után.
Gyakran indul meg a versengés a szülők között azért, hogy kinél töltse a gyerek a szentestét, ki adja a szebb, nagyobb és drágább ajándékot. A versenynek egyetlen vesztese van: a gyerek.
Karácsonyi háború
Sára tizennégy éves volt, amikor a szülei elváltak. Azt mondja, nagy megkönnyebbülés volt számára szülei szétköltözése, mert a válást megelőző években állandóak voltak a viták, veszekedések, ajtócsapkodások. Természetesen a karácsonyok sem teltek máshogy, csak még nagyobb volt a patália, hiszen az ünnepnapokat kénytelenek voltak együtt tölteni a szülők. Sára olyan karácsonyra is emlékszik, amikor a mínusz tíz fokban inkább a barátnőjével járta a város utcáit, hogy ne kelljen hazamennie. Ehhez képest apja elköltözése megnyugvást hozott számára. És ürességet.
- A nélküle töltött első karácsony szomorú volt, de békés. Tudtam, hogy másnap úgyis megyek hozzá – emlékszik vissza Sára. – A következő karácsony viszont borzalmas volt. Apámnak addigra új családja lett, és karácsonykor már osztoznom kellett apámon az új feleséggel és a pár hónapos féltestvéremmel. Természetesen a csecsemő körül forgott a világ, és apáméknál ott voltak a feleség rokonai is. Nem értettem, hogy én mit keresek ott. Bőgve mentem haza. Anyám a következő évben már nem akart átengedni apámhoz, ami miatt aztán évről évre újabb harcok robbantak ki karácsony táján.
Kompromisszum az egykori házastársak között
Az ünnepek megosztása komoly szervezést igényel. Jó ötletnek tűnik, ha még jóval karácsony előtt megbeszélik egymással az egykori családtagok, hogy ki hol tölti az ünnepeket, és mikor ünnepelhet a gyerekekkel az apa és az anya. A megbeszélésbe a nagyobb gyerekeket mindenképpen vonják be! Próbálkozhatnak azzal is, hogy az ünnep egy részét az elvált felek együtt töltik a gyerekekkel, de ennek csak akkor van értelme, ha a szülők feldolgozták már annyira a válást, hogy nem esnek egymásnak a fa alatt. Érdemes azt is előre megbeszélni, hogy ki milyen ajándékot vesz a gyereknek, mert nem sok jó származik abból, ha a szülők egymásra licitálva egyre nagyobb ajándékokkal akarják megnyerni a lurkók szeretetét. Lehet, hogy a csemete eleinte örül a jó cuccoknak, de amint cseperedik, egyre inkább felismeri, hogy ezzel manipulálni tudja a szüleit, és megérti azt is, hogy a szeretetnek bizony így is híján marad.
Ünnep az új rokonokkal
Különösen nagy problémát jelent, ha a szülők valamelyikének már új párja, esetleg családja van. Fontos, hogy ne karácsonyra időzítse az apa vagy az anya az új társ bemutatását. Ha a gyerkőc korábban már megismerkedett például az apja új családjával, akkor el lehet gondolkodni a közös ünneplésen, bár ezt is érdemes jól előkészíteni és mindenkivel megbeszélni, nehogy konfliktus legyen a békésnek szánt ünnepen. Az ünneplés lényege az intimitás megélése a családtagok között. Ne kényszerítsük a gyermekünket olyan helyzetbe, hogy feszengve kelljen háromszor végigennie az ünnepi vacsorát három különböző családdal, akiknek jó részét még csak nem is ismeri. További nehézséget jelent, hogy a nagyszülők is szeretnének találkozni karácsonykor az unokájukkal. Az ünnep három napján tehát igényt tart szegény csemetére apu, anyu és (jó esetben) két pár nagyszülő. Ha nem szeretnénk az egész karácsonyt az országutakon tölteni, akkor bizony kompromisszumot kell kötni, és meg kell próbálni elfogadtatni minden rokonnal, hogy nem az a győztes, akivel a szentestét tölti a gyerek. A tágabb család meglátogatására ott van még az egész téli szünet.
Majd ha eljön a tökéletes….
Amikor valaki párkapcsolatba kezd, tele van reményekkel. Ily reményteljes gondolatok foroghatnak a fejében:
- akkor majd lesz, aki megért, és persze én is érteni fogom minden rezdülését
- mindig szeretni fogjuk egymást, míg a halál el nem választ
- soha nem fogunk veszekedni, még csak konfliktusaink sem lesznek
- amennyire tőlünk telik, ugyanazt fogjuk akarni
- lesni fogjuk egymás kívánságát, és már azelőtt teljesítjük a másik vágyát, mielőtt kimondja
Vagyis: MINDEN megy majd MAGÁTÓL
Aztán jön az ébredés….
- különbözőek vagyunk: ő sokáig fennmarad, én korán lefekszem
- ő a focit nézi, én inkább a természetfilmeket
- megkezdődik a harc reggelente a fürdőszobáért
Összeköltözni valakivel, komoly ön- és társismereti hozadékkal jár…
Ezek a különbségek önmagukban aprók, viszont nap mint nap megismétlődnek, és a sok kicsi apróság felhalmozódik, és egy jó nagy veszekedés lesz belőle.
És akkor még nem is beszéltünk azokról a nagyobb kérdésekről, amelyek valóban fontosak:
- Mit jelent számunkra a tartós kapcsolat, házasság?
- Mit jelent szülőnek lenni?
- Mennyire fontos számunkra a munka?
- Hogyan kezeljük a pénzügyeinket?
Különbözőek az elvárások, a hozott minták és a párkapcsolatról alkotott elképzelések. Sokan pár hónap alatt eljutnak oda, hogy olyan nagynak érzik a különbségek, hogy inkább elválnak egymástól. Pedig nem lehetetlenség együtt élni ezekkel a különbségekkel.
A problémák tehát elválaszthatatlanok a párkapcsolattól, teljesen normális dolognak tekinthetők. Csakhogy a párkapcsolati problémákkal az a nehézség, hogy a felszínre kerülésük után egyre nagyobbak lesznek. Még akkor is, ha mindkét fél ugyanazt akarja: egyikünk sem akar veszekedni, mégis folyton marjuk egymást. Miért van ez?
A tartós kapcsolat gyakran fájdalmas, és kimondottan nehéz. Mindkét féltől sokat követel érzelmileg, de hihetetlenül sokat is lehet belőle profitálni. Sok minden fellelhető benne, amit máshol nem kapunk meg: támogatás, biztonság, bensőségesség. De legalább ennyit be is kell fektetni: türelmet, időt, energiát, fáradságot. A kapcsolat akkor jó, ha túlsúlyban a pozitív dolgok vannak. A lényeges, hogy nem érdemes száz százalékos, tökéletes boldogságot várni a párkapcsolattól. A boldogság sokkal inkább érett megelégedettség. Ha el tudjuk mondani azt, hogy előfordul, hogy néha le kell mondanom erről vagy arról, néha nagyon felbosszant valamivel, időnként nagyon egyedül vagyok, de mindent összevetve jónak tartom ezt a kapcsolatot, akkor már nyertünk. A kisebb-nagyobb konfliktusok megoldását pedig meg lehet tanulni…
www.szemelyescoach.hu
Öt jó ok, amiért egészen biztosan nem éri meg házasodni
A házasság választásának van egészséges és kóros változata. Minden olyan motívum egészséges, amely a házasság pozitívumait is tekintetbe veszi: állandó társ vágya, közös életvitel, anyaság/apaság vágya, biztonságos szex igénye, érzelmi támogatás, gondoskodás adása, kapása. Van viszont néhány igen egészségtelen, és a házasságot kudarccal fenyegető motiváció is.
a) A házasság kimenetele szempontjából kockázatosak azok a motívumok, amelyek valamiféle félelemből táplálkoznak: sokan rettegnek a magánytól, a vénlányságtól/agglegénységtől, a szegénységtől. Számtalan igen fiatal embernek nyújt menedéket a házasság a boldogtalan, fenyegetettségekkel teli alapcsaládból. Ez utóbbi esetben a fiatal pár hamar ráébredhet arra, hogy ami elől menekült, azt maga hozta létre új családjában. A magány elől menekülők számára sem hoz megnyugvást az új kapcsolat. Többségük olyan ember, aki képtelen elviselni az intimitást, játszmákba menekül, csakhogy történjen végre valami, majd végül épp olyan magányosnak érzi magát, mint korábban, de már esélye sincs a távozásra.
b) Kockázatos motívum, ha a házasság célja az önértékelésen esett sebek gyógyítása, amelyeket egy megszakadt kapcsolat okozott. A bizonyítási vágy, hogy mégis kellek valakinek. Efféle házasság esetében nem a másikat szeretjük úgy, ahogy van, hanem a sebeinket nyalogatjuk, ami házastársunk átverését jelenti.
c) Ugyancsak a szétbomlás kockázatát hordozza a saját identitás, személyes önazonosság házasságban való keresése. Nem tudom, ki vagyok, egyedül senki vagyok, nincsenek céljaim, vágyaim. Egyetlen vágyam, hogy valaki mondja meg végre, hogy miért vagyok itt a földön. Ha házas vagyok, akkor legalább ez ad valamiféle identitást. Valójában a párkapcsolat közös identitásának kialakulását meggátolja, ha valaki szilárd én–azonosságtudat nélkül megy bele egy házasságba. Az ilyen ember nem tudja beletenni a saját személyiségét, vágyait, szükségleteit a kapcsolatba, és egy idő után csodálkozva veszi észre, hogy a másik "elnyomja".
d) Szerepet játszhat az elhamarkodott házasságban a család és a baráti kör unszolása, a kortárscsoporthoz való igazodás. Már 30/40 fölött járok, és még mindig nincs családom. Ez rettenetesen kínos – lehet. Csak azzal a gondolattal belemenni egy házasságba, hogy legfeljebb elválok: felelőtlenség.
e) Számtalanszor kötnek házasságot a jövendő feleség terhessége miatt. Ilyenkor a házasság inkább kényszer és becsület dolga, mint szabad és felelősségteljes döntés.
Természetesen lehet példákat hozni, hogy a fenti motívumokkal kötött házasságok is működhetnek. Ez igaz, de ilyenkor érdemes megvizsgálni azt, hogy milyen belső erőket mozgósítottak a házastársak azért, hogy ez a kapcsolat működőképes legyen, milyen lépcsőfokokat "fejlődtek meg" a jó házasság érdekében.
www.szemelyescoach.hu
Öt tuti tipp, hogyan tedd tönkre a párkapcsolatodat
- Legyél mindennel elégedetlen, amit a párod tesz!
Semmit nem csinál jól. Nem jól mossa el az edényt, otthagyja a porcikákat az ágy alatt. Lehetőleg látványosan javítsd ki a hibáit, és például takaríts ki utána! Ajándékot ad neked? Tehetsz róla, hogy neked pont az nem tetszik? Persze, hogy dühös leszel, hogy egy vagyont költött arra a vacakra. Mondd el neki, hogy milyen figyelmetlen, mert halvány fogalma sincs, hogy neked mire lenne szükséged.
- Kritizáld!
Nem elég, ha magadban füstölögsz amiatt, hogy milyen béna, mondd is el neki! Különben honnan tudná, hogy mi a véleményed róla? Lehetőleg hosszú, többszörösen összetett mondatokban, minimum 15 perc terjedelemben sorold fel neki, hol, mikor, mit rontott el az elmúlt öt évben. És persze szidd a családját is, hasonlítsd össze az anyjával/apjával. Van a kritikának fejlettebb változta is, azoknak ajánlom, akiknek fekete öve van passzív agresszióból. Apró, finom jelzések. Reggel indulás előtt mérd végig, és finoman biggyeszd le a szádat! Jobb ha tudja, hogy te látod ugyan, hogy nem harmonizálnak a színek, de nem szólsz.
- Tudj mindent jobban!
Ha férfi vagy, érts jobban a gyerekneveléshez! A te anyád, bezzeg jobban csinálta, és anyuka is megmondta, hogyan kell elaltatni azt a gyereket. Ha nő vagy, tudd jobban, hogyan kellett volna viselkednie annak a szerencsétlennek az adott munkahelyi konfliktusban. Okoskodj, és mondd meg a tutit! Ha ügyesebb vagy, már nem is kell megszólalnod, elég, ha csak nézel szomorúan, vagy éppen forgatod a szemedet.
- Büntesd őt szexmegvonással!
Ez főleg női fegyver. Ne feküdj le vele, mert olyan fáradt vagy, és fáj a fejed. Különben sem érdemli meg az a gazember, mert egész nap az ő büdös kölkére vigyáztál, nyúzott vagy, és még szex is… Na ne! Különben is állandóan veszekszik veled. Most aztán jól megbüntetheted. Így jár, ha nem teljesíti a kéréseidet. Hadd könyörögjön!
- Idegeskedj a kapcsolatotok jövője miatt!
A legjobb, ha féltékenykedsz. Az biztos befutó. Lehetőleg menj el a pároddal egy céges rendezvényre, és nézd végig a munkatársait, majd hazafelé kínozd azzal, hogy nézett rá Jolánka vagy Pista. De még jobb, ha naponta megkérdezed tőle, hogy biztosan szeret-e még. Lehetőleg akkor tedd ezt, amikor fáradtan hazajön a munkából. Ha ráérsz, akkor pedig elevenítsd fel, milyen lelkes volt az első hetekben, most bezzeg feléd se néz, biztosan nem is szeret már. Ha lehet, rendezz emiatt jelenetet!
Ha ezek közül akár csak egyet is elég következetesen csinálsz, hónapok alatt eléred a kívánt hatást. Akkor aztán egyedül ünnepelheted, hogy megint bebizonyosodott az a tételed, hogy a férfiak/nők valóban szemetek.
www.szemelyescoach.hu
A határok törvényei
Vannak bizonyos lelki törvényszerűségek, amelyek akkor is működnek, ha nem tudunk róluk. Hatásukat akkor is érezzük, ha nem is hallottunk róluk. Íme néhány ilyen szabályszerűség a határokkal kapcsolatban.
A vetés és aratás törvénye
"Ki mint vet, úgy arat" – tartja a közmondás. Vagyis tetteinknek következményei vannak, amelyekért a valóban felnőtt ember felelősséget vállal. Sajnos azonban gyakran előfordul, hogy szülők közbelépnek, és megmentik a gyereküket tettei következményeitől. Ilyenkor lehetővé tesszük számára, hogy folytassa a felelőtlen viselkedést. Az olyan ember pedig, aki szívesen és rendszeresen húzza ki a másikat a csávából, kodependensnek, társfüggőnek nevezzük. A kodependens, határokkal nem rendelkező embere valójában a felelőtlen emberek életének társszerzőjévé válik. Ők azok, akik gyakran választanak maguknak szenvedélybeteg társat, és eljátszhatják mellette Terézanyu szerepét. Imádnak megmenteni, szeretgetni, pátyolgatni. Ők azok, akik folyton kihúzzák az alkoholistát vagy kábítószerfüggőt a pácból, és csak papolnak neki, fenyegetik őt, de a másik pontosan tudja, hogy társa soha nem váltja be a fenyegetését, tehát ő tovább folytathatja önpusztító életét, mindig lesz, aki megsegíti. Vagyis az ilyen megmentő csak tovább löki a függőt a mocsárba… de közben tetszeleghet abban a szerepben, hogy ő milyen jó.
A felelősség törvénye
Amikor azt mondják, hogy mindenkinek felelősséget kell vállalnia a saját életéért, sokan azt kérdezik, hogy ez nem önközpontúság? Inkább szeretniük kellene a másikat, és meg kellene tagadniuk önmagukat. Valóban jó lenne, ha jól szeretnénk egymást, de senki nem élheti más életét. Nem érezhetünk, gondolkodhatunk a másik helyett, nem fejlődhetünk, helyette. Te magadért vagy felelős, én pedig magamért. Felelősségünk nem csak abban nyilvánul meg, hogy adunk a másiknak, hanem határokat állítunk a másik felelőtlen, ártó viselkedésével szemben.
Az erő törvénye
Nem változtathatunk meg másokat. Erre nincs sem erőnk, sem felhatalmazásunk. Aki arra vár, törekszik, hogy a kapcsolatában akkor lesz majd boldog, amikor a párja megváltozik, kudarcra, boldogtalanságra és csalódásra van ítélve. Több ember szenved ettől mint bármilyen más betegségtől. A másik csak akkor fog megváltozni, ha maga látja be a hibáját, és ha úgy dönt, hogy változtatni akar ezen. Ha szenvedsz valakinek a hibáitól, mindössze annyit tehetsz, hogy elmondod neki az ezzel kapcsolatos érzéseidet. Szigorúan egyes szám első személyben, és nem ítélkezve, csakis és kizárólag a saját érzéseidről beszélsz. Vagy pedig odébbállsz. Nem kötelező a másikkal együtt maradni, ha folyamatosan bánt, zavar.
A tisztelet törvénye
Amikor a határok szóba kerülnek, az emberek többségének az az első félelme, hogy ha határokat állítanak, nemeket mondanak, akkor mások nem fogják szeretni őket, haragudni fognak rájuk. Lehet. Sőt eleinte ez nagyon valószínű. De mindenkinek szíve joga haragudni, és az ő felelőssége az, hogy csináljon valamit a haragjával. Nekünk nincs vele dolgunk.
Máskor viszont ítélkezünk mások határkijelölése fölött. Ilyeneket mondunk:
- hogy mondhat nemet? Annyira önző dolog ez tőle. Végülis mindannyian áldozatot hozunk.
Amíg megítéljük mások határokkal kapcsolatos döntéseit, azt gondoljuk, mi tudjuk, mi a helyes (Az Abszolút Helyes Viselkedés). Nálunk a Bölcsek Köve, és ha valaki nem az általunk elvártnak megfelelően viselkedik, az csakis és kizárólag rossz lehet. Itt lép be a tisztelet törvénye. Nem csak azt kell megtanulni, hogyan mondjunk nemet, hanem azt is meg kell tanulni, hogyan fogadjuk el másoktól a nemet. A szabadág szabadságot szül. másokkal kapcsolatban nem arra kellene figyelnünk, hogy vajon azt teszik-e,a mit mi tennénk, vagy amit mi szeretnénk, hogy tegyenek, hanem arra, hogy csakugyan szabad döntéseket hoznak-e. ha elfogadjuk mások szabadságát, akkor nem fogunk méregbe gurulni, amikor nemet mondanak, nem érzünk bűntudatot, amikor mi jelöljük ki a határainkat, és nem vonjuk meg tőlük a szeretetünket, amikor határokat szabnak.
www.szemelyescoach.hu
Határsértések
Határokat kijelölni nem könnyű. Különösen azoknak nem, akiket arra neveltek a szülei, hogy nem helyes nemet mondani. Súlyos hátránnyal indul az a gyerek, akit a szülei nem tanítottak meg nemet mondani, vagy nem fogadták el azt, ha a gyerek nemet mondott.
- Az engedékeny:
Ők nem tudják kimondani a nemet. Elmosódó határaik vannak, melyek beleolvadnak másokéba, mások követelésibe, szükségleteibe. Nem tudnak különálló személyként megállni azokkal szemben, akik valamit akarnak tőlük. Gyakran megjátsszák, hogy ugyanazokat az éttermeket, filmeket szeretik, mint mások, csak azért, hogy jól illeszkedjenek. A másoktól való különbözőségüket minimálisra csökkentik, nehogy mások idegeire menjenek. Olyanok, mint a kaméleon. Simulékonyak, könnyen kezelhetőek. Sok engedékeny ember későn jön rá arra, hogy valójában bántalmazó kapcsolatban él.
Amikor nemet kellene mondaniuk bármiféle kérésre, torkukon akad a szó.
Mert félnek attól, hogy megbántanak másokat, félnek attól, hogy elhagyják őket, és magukra maradnak, félnek mások haragjától, a megszégyenítéstől, a büntetéstől, attól hogy önzőnek tűnnek, félnek a saját lelkifurdalásuktól.
- Az elkerülő
Nem tudják kimondani az igent. Pontosabban nemet mondanak a jóra, a segítségre. Ők a határokat összekeverik a falakkal. A jó határok lélegeznek, kapuk vannak rajtuk. Ők senki előtt nem nyitják meg magukat, szégyenlik a gyengeségeiket megmutatni. Szégyellnek segítséget kérni másoktól. Problémáikat és jogos igényeiket rossznak vélik.
Vannak akik egyszerre elkerülők és engedékenyek. Ők azok, akik szívesen segítenek másoknak négy-öt órát, de ha nekik lenne szükségük akár 10 perc segítségre, azt nem merik kérni. Ahol szükségük lenne határokra, ott nincsen nekik, ahol nem kellene határt szabniuk, ott szűk határok között mozognak.
- Irányítók: ők azok, akik nem hallják meg a nemet, nem tisztelik mások határait. És ezt tehetik akár olyan formában is, hogy a negyven feletti fiukra tukmálják az ezerszer visszautasított ételt. Ebben az szörnyen bosszantó, hogy mindeközben a Jóember szerepében tetszelegnek, miközben semmibe veszik a másik határait. Vannak köztük olyanok, akik agresszív módon irányítanak másokat, semmibe veszik a másik döntéseit, vágyait, szükségleteit. Néha szóban, máskor fizikailag is bántalmaznak másokat. Legtöbbször egyáltalán nincsenek is tudatában annak, hogy másoknak léteznek határaik. Megpróbálnak rávenni másokat arra, hogy változzanak meg, és mindeközben tudomást sem vesznek arról, hogy felelősséget vállaljanak a saját életükért. Ők azok, akik a kapcsolati problémáikért mindig csakis és kizárólag a másikat okolják. Ők nem hibáztak semmit. Képtelenek a másikat elfogadni.
Az irányítók kevésbé őszinte csoportját a manipulatívak alkotják. Alattomos módon próbálják rávenni a másikat arra, hogy azt tegyék, amit ők akarnak. Gyakran élnek a bűntudatkeltés eszközével, rámutatnak arra, hogy te hol és miben vétettél, legyen bűntudatod, és engedj az ő kérésüknek. Ha megérted, hogy szerintük te rossz, önző és indulatos vagy, akkor majd bűntudatod lesz, és úgy fogsz megváltozni, ahogy ők akarják. A manipulálók tagadják azt a vágyukat, hogy másokat irányítani akarnának, és szőnyeg alá söprik saját önközpontúságukat. Soha, de soha nem fogják bevallani – még maguk előtt sem! – hogy ők irányítani akarnának másokat.
www.szemelyescoach.hu
Lelkünk határai
Szerintem van egy csomó kérdés, amiben nehéz eligazodni a határokkal kapcsolatban:
- kiért vagyok felelős?
- Kijelölhetem-e úgy a határaimat, hogy mások ne sértődjenek meg?
- Mit tegyek, ha mások mégis megsértődnek?
- Hogyan viszonyuljak azokhoz, akik igényt tartanak az időmre, pénzemre, szeretetemre?
- Miért érzek bűntudatot vagy miért félek, ha megpróbálok határokat szabni?
- Nem önző dolog határokat szabni?
Egyáltalán miféle határokról beszélhetünk?
Sajnos a lelki világban a határok nem olyan világosak, mint a fizikaiban. A határok meghatároznak minket. Megmutatják, hol végződünk mi, és hol kezdődnek mások. Ha tudjuk, hogy meddig terjed a tulajdonunk, és miért tartozunk felelősséggel, akkor szabadnak érezhetjük magunkat. Saját határaink között bármit megtehetünk, amit szeretnénk, és ha felelősséget vállalunk az életünkért, számos lehetőség megnyílik előttünk. Viszont ha mások helyett is mi vállaljuk a felelősséget, akkor nyomban beszűkülnek a lehetőségeink. Azt gondolom, hogy a hétköznapi boldogulás legfontosabb feltétele, ha megértjük, hogy csakis és kizárólag a saját életünkért vagyunk felelősek. Sem a szüleinkért, sem a házastársunkért, sem a munkatársunkért nem. Nem vagyunk felelősek az ő boldogságukért, testi-lelki jóllétükért, érzéseikért. A magunkéért viszont igen.
Fontos lenne azt is megérteni, hogy a határok nem falak. Képesnek kell lennünk arra, hogy kívülrekesszük a rosszat, és felszámoljuk minket bántó kapcsolatokat, és képesnek kell lennünk arra is, hogy beengedjük a jót. (Ezt különösen nehéz azoknak az embereknek megtanulni, akiket gyerekként bántalmaztak. Ők hajlamosak arra, hogy magukba zárják a fájdalmukat, bezárkózzanak, esetleg arra is, hogy bántalmazó kapcsolatokba ragadjanak. Vagyis megnyílnak a bántásoknak, de kívül rekesztik a gyógyító segítséget.)
A legalapvetőbb határunk a bőr. Senkinek nincs joga hozzánk érni úgy, ahogy mi azt nem akarjuk! Szavak szintjén a legalapvetőbb határkijelölő eszközünk az a szó, hogy NEM!Ez a szó tudomására hozza másoknak, hogy tőlük különállóként létezünk, és önálló véleményünk, szükségletünk van. A nem szó kimondása rendszerint konfrontációval jár. A gyenge határokkal rendelkező emberek inkább nem vállalják ezt az összeütközést. Úgy érzik, ha valakinek nemet mondanak, elveszítik az illetővel való kapcsolatukat. Ha viszont nem mondanak nemet, elveszítik a kapcsolatot a saját vágyaikkal, szükségleteikkel, és egy idő után már fogalmuk sem lesz arról, mire is vágynak valójában. Saját határainkat kijelölhetjük úgy is, ha kifejezésre juttatjuk érzéseinket, szándékainkat, vagy azt, hogy mit szeretnénk vagy nem szeretnénk. Ha szavainkkal nem tesszük egyértelművé a határainkat, nem várhatjuk másoktól, hogy tiszteletben tartsák azt. (Például a "nem szeretem, ha kiabálsz velem" mondat egyértelmű határokat szab. De ha a következő alkalommal is eltűrjük az ordítást, akkor már nem védtük meg a határainkat, vagyis garázdálkodót engedtünk a lelkünk kiskertjébe.)
Határt jelent a fizikai távolság is. Határaink tiszteletben tartása néha azt jelenti, hogy kilépjünk bizonyos helyzetekből. HA például ordítanak veled, menj el onnan!
Az együtt töltött idő megvonása vagy korlátozása szintén segíthet abban, hogy visszanyerjük rendelkezési jogunkat saját birtokunk felett. Különösen igaz ez olyan felnőttek esetében, akik még nem váltak le a szüleikről.
www.szemelyescoach.hu
Engesztelő
Az alacsony önbecsülésből fakad, hogy túlélési pozíciókat veszünk fel, és úgy próbálunk meg elfogadásban részesülni, hogy közben elrejtjük azt a sürgető szükségletünket, hogy érezzük: kapcsolatban állunk másokkal. Vagyis a túlélést szolgáló pozíciók azt diktálják, hogy másoknak nem szabad megtudniuk, hogy milyen vágy van bennünk a közelségre. Tudat alatt meg vagyunk róla győződve, hogy mások elfogadása nélkül halálra vagyunk ítélve, hogy mások felelnek az életünkért, hogy nem élhetünk ezen emberek nélkül, és hogy az ő érzéseik és véleményük mindig helyesen határozza meg az értékünket.
Alapvetően négy túlélést segítő pozíció létezik: az engesztelő, vádaskodó, okoskodó és a zavarodottság. Közös bennük az, hogy elrejtjük az érzéseinket, és mást fejezünk ki a szavainkkal, mint ami valójában bennünk van. Az ötödik a hiteles, ellentmondásmentes kommunikáció, amikor kimondjuk azt, amit valójában érzünk.
- Az engesztelés
A lényege, hogy másokat engesztelünk, figyelmen kívül hagyjuk a saját értékünkre vonatkozó érzéseinket, hatalmunkat átadjuk másnak, és mindenre igent mondunk. Az engesztelő személy tiszteli a másikat, a körülményeket, de nem tiszteli a saját igazi érzéseit. Az engesztelő mindent elkövet, hogy a másik kedvében járjon, és azt az üzenetet küldi mások felé, hogy én nem vagyok fontos. Amikor másokat engesztelünk ilyen belső monológjaink vannak:
- én nem számítok, engem úgysem lehet szeretni
- mindig kedvesnek kell lennem az emberekhez
- sosem szabad feldühítenem senkit
- minden az én hibám
amikor engesztelünk, akkor is kedvesek vagyunk másokhoz, amikor ehhez semmi kedvünk sincs. Úgy akarunk jók lenni, hogy a másik kedvében járunk. Csakhogy az engesztelő viselkedés előre megjósolható reakciókat vált ki másokból. A leggyakoribb, amikor meg akarják verni az engesztelőt. Van aki megvetést érez irántuk. Az engesztelő ember gyakran tűnik gyerekesnek, másoktól függőnek. Nem tudunk hatékonyan engesztelni hiteles embereket, viszont az engesztelő "kitűnő" párt alkothat egy vádaskodóval.
Az engesztelés azt jelenti, hogy a stresszt úgy kezeljük, hogy azt mondjuk magunknak: "mindegy, mit érzek, úgy tudok életben maradni és békében élni, hogy mindenre igent mondok." Ez a hozzáállás azt jelenti, hogy elfojtjuk a dühünket, és inkább testi bajokkal mutatjuk ki az elégedetlenségünket. Az engesztelők rendszeresen küzdenek gyomor- és bélrendszeri panaszokkal, diabetesszel, hasmenéssel, székrekedéssel, migrénnel.
- A vádaskodó
A vádaskodó abból indul ki, hogy nem szabad gyengének mutatkoznia. Önmaga megvédése érdekében másokat vagy a körülményeket vádolja. Amikor vádolunk, akkor leértékelünk másokat. A vádolóra gyakran mondják, hogy erőszakos, zsarnokoskodik mások felett, gyötri őket. Kedvenc mondatai: "miattad vagyunk bajban, te vagy a hibás!". Gyakori robbanásaikkal, dühkitöréseikkel károkat okoznak a kapcsolataikban, majd sírdogálnak, hogy mennyire egyedül vannak, és persze erről is a másik tehet. A vádaskodás félelmet kelt másokban. Csakhogy a vádlók könnyen kibillenthetők labilis állapotukból, ha az ember kapcsolatban marad a saját erejével, és szembeszáll velük. Gyakori betegségeik: izomfeszülés és hátfájdalmak, vérkeringési problémák, magas vérnyomás, izületi gyulladás.
www.szemelyescoach.hu
Negatív önértékelés
Nyugati kultúránkban a legtöbb kapcsolat még mindig az alávetettségen és az uralkodáson alapul. Ezeket a kapcsolatokat gyakran szerepek segítségével írják le: apa-gyerek, főnök-beosztott, pap-hívő, tanár-diák. A fenti helyzetben lévő emberek azt gondolják magukról, hogy ők jobbak, okosabbak, ők viselkednek helyesen. Aki pedig lent van, az törekedjen arra, hogy megfelelő viselkedéssel kivívja a fentiek megbecsülését. Az ilyen kapcsolatban mindig összehasonlítás van. Ki a jó? Ki viselkedik helyesen? Mindig van egy norma, aminek meg kell (KELL) felelni.
Azok számára, akik arra használják a kapcsolataikat, hogy uralkodjanak másokon, szükségük van valakire, aki behódol és engedelmeskedik nekik. A behódolás ára, hogy aki lent van, az arra kezd törekedni, hogy megfeleljen a másiknak. Ha lehet, akkor mindenben. Úgy öltözzön, úgy viselkedjen, úgy beszéljen, hogy az a másiknak tetsszen. Csakhogy a megfelelési kényszer elűzi az intimitást. Nem lehet lazának, elengedettnek lenni olyan kapcsolatban, ahol az egyik fél elvárja, hogy a másik úgy viselkedjen, ahogy az neki megfelel. A hierarchikus, behódoláson alapuló kapcsolatok jellemző érzései a félelem, hogy nem felelek meg, az ebből fakadó harag, hogy bármennyire igyekszem, akkor sem felelek meg. Az alul lévő fél egy idő után már csak dühöt, elkeseredést és fájdalmat érez. És hogy mégis benne marad a kapcsolatban, csak azért teszi, mert a kapcsolatban összeszedett negatív önértékelése alapján már képtelen kiszállni a pocsék kapcsolatból. Ilyenkor jönnek a "túlságosan" gondolatok: "túl kövér/sovány vagyok", "túl okos/buta vagyok" stb. és mások szeretnénk lenni. Ilyenkor valamiféle külső dologhoz méricskéljük magunkat, és szeretnénk beleilleni a másik öntőformájába. Inkább levágnánk fél kezünket/lábunkat, csak végre megfeleljünk, csak végre szeressenek minket. Vagyis megtagadjuk a bennünk rejlő egyediséget. Ennek a fajta megfelelési kényszernek az óriási buktatója, hogy soha, de soha nem fogunk megfelelni a másiknak. Bármennyire is igyekszünk. Szeretetet így nem lehet szerezni. Legfeljebb csak szörnyen érezzük magunkat, mert hasonlítgatunk, leértékeljük magunkat, a saját érzéseinket, és fokozatosan elveszítjük önazonosságunkat.
Hatalmas feladat lázadás nélkül félretenni mások elvárásait, és rátalálni önmagunkra. De már az a gondolat is nagy segítség, ha megértjük, hogy senki sem pontosan ugyanolyan, mint én. Fontos megérteni, hogy az emberek egyenlő értékűek, de végtelenül mások. Sajnos az önmagunkká válásnak nincs pontos, mindenkire egyformán érvényes receptje. De szinte biztos vagyok benne, hogy az út az önazonosság felé az érzéseink figyelésén, elfogadásán és kifejezésén keresztül vezet.
www.szemelyescoach.hu
Megörökölt játszmáink
Köztudott, hogy egy párkapcsolatba soha nem egyedül érkezünk, hanem hozzuk magunkkal az eredendő családunkat és a korábbi kapcsolataink terheit. Rendszerint olyan emberekhez vonzódunk, akinek a problémái tökéletesen illenek a mi problémáinkhoz, és ez garantálja, hogy újra megvívjuk gyerekkorunk csatáit. Mindannyian anyánkat vagy apánkat választjuk, mindannyian anyánk vagy apánk leszünk. Még akkor is, ha tudatosan éppen ennek az ellenkezőjére törekszünk. Sőt ebben az esetben annál inkább. Tudatosan azt gondoljuk: "Ezzel az emberrel végre boldog leszek!" Tudattalanul pedig ezt: "Aha! Végre egy játékos, aki ugyanazt a játszmát játssza, amit én és a szüleim." Azt reméljük, hogy egy jó kapcsolatban nem kerül felszínre minden fájdalom és harag, amit hordozunk. Pedig igen. Nem az a jó kapcsolat, amelyben a sebekkel nem foglalkoznak, hanem az, amelyben a sebeket kezelik, akár fájdalmak árán is. És az a kiváló kapcsolat, ahol a sebeket begyógyítják. A begyógyításnak pedig nem az a módja, hogy a társunkat magunkhoz idomítjuk, hanem az, hogy elkezdünk változtatni magunkon, és nekilátunk átugrani az árnyékunkat. Ami elsőre lehetetlennek tűnik… amikor egy párkapcsolatban zökkenőhöz érkezünk, minden tőlünk telhetőt elkövetünk azért, hogy a párunkat rávegyük arra, hogy adja meg nekünk azt, amit gyerekkorunkban nem kaptunk meg: egy kedves férjet, ha az apánk szigorú volt, egy őszinte feleséget, ha az anyánk manipulált bennünket. Sajnos ez csak akkor menne ideig-óráig, ha pisztolyt szorítanánk párunk fejéhez.
A másik nagy-nagy otthonról hozott batyu, a szüleinktől tanult játszmák. Ha apánktól gyakran kaptunk szidalmakat, akkor tudattalanul mindent elkövetünk, hogy ezt a párunkból kiváltsuk, és tehetetlen gyerekké váljunk. Ha domináns, uralkodónő volt anyánk, sunnyogni, elhallgatni fogunk a párkapcsolatban. Az az ördögi az egészben, hogy mindez tudattalanul zajlik, és öntudatlanul újrajátsszuk szüleink kapcsolatát. Gyerekkorunk fájdalmas drámái beszivárognak a házasságunkba a görög tragédiákra jellemző sorsszerűséggel. Játszma az, amikor bármilyen probléma felmerül a kapcsolatban, az mindig ugyanazt a párbeszédet hívja elő a párból. Például bármilyen probléma adódik (gyereknevelés, pénzkérdés stb), a párbeszéd mindig úgy zajlik, hogy a férj dühös lesz, a nő pedig tehetetlenül tűri. Ugyanaz a forgatókönyv megy le minden esetben. Sokan azt hiszik, hogy ha több pénzük lenne, akkor jobb lenne a kapcsolatuk. Valójában nem az éppen aktuális problémát kellene megoldani, hanem a párkapcsolaton javítani. Akkor tudjuk megoldani a problémát, ha megváltoztatjuk a berögzült játszmákat. Vagyis a körülmények lényegtelenek.
Miért játsszuk ugyanazokat a játszmákat, amiket a szüleink? Mert azt ismerjük. Az biztonságos, otthonos. Nem is tudunk tartós párkapcsolatban lenni olyan emberrel, aki nem ismeri a számunkra otthonos játszmák végszavait. (Kivéve, ha már felhagytuk az általunk játszott játszmákkal, és viszonylag jól viseljük az intimitás kiszolgáltatottságát. Szóval van esély a játszmamentes életre, de odáig hosszú, rögös út vezet…)
www.szemelyescoach.hu
Vesztes játszmák a párkapcsolatban
3. Gátlástalan önkifejezés
De hívhatnánk úgy is, hogy a "hányós zacskó" átadása. Freud óta divatos az érzelmek kifejezése. Amiben sok igazság van, de azért mindennek van egy normális határa. Teljesen egyetértek azzal, hogy bárki nyugodtan kifejezheti az érzéseit, elmondhatja, hogy most rettenetesen dühös, frusztrált vagy éppen fáradt, de ha belelovallja magát, annak semmi értelme sincsen, és a környezete teljes joggal nevezi hiszterikának az illetőt. De gondolom senki sem szívesen hallana ilyen mondatot sem: "Szívem, téged is kívánatosnak tartalak, de a húgod mindig is jobban tetszett. Úgy örülök, hogy ezt végre kimondhattam!"Ráadásul akármilyen jól csináljuk is, a gőz kieresztése nem fog közelebb vinni ahhoz, hogy megkapjuk, amit szeretnénk. Szóval ha minden kellemetlenség minden szubatomikus elemét megosztjuk a társunkkal, az olyan, mintha egy dinamitrudat gyújtanánk meg.
4. Megtorlás
Általában akkor folyamodunk megtorláshoz, ha az első három stratégia nem járt sikerrel. "Igen?! Ha nem ismered el, hogy igazam van, ha nem engeded, hogy irányítsalak, és ha nem érdekelnek az érzéseim, akkor ezt kapd ki!" Az agresszió mögött általában a veszteségérzés húzódik. Az agresszor az esetek túlnyomó többségében áldozatnak érzi magát. Bármilyen furcsa, a feleségüket, gyereküket verő férfiak bántalmazás közben nem erősnek és hatalmasnak érzik magukat, hanem megalázottnak, becsapottnak, elárultnak. A legtöbben szerencsére képesek vagyunk ellenállni annak, hogy fizikai bántalmazással szerezzünk érvényt vélt jogainknak, azonban a verbális agressziótól már nem tartjuk vissza magunkat. Amikor a társunkat megalázzuk, kinevetjük, megmondjuk neki, hogy mit tegyen, akkor verbálisan bántalmazzuk őt. Ennek semmilyen helye nincs egy egészséges párkapcsolatban.
5. Bezárkózás
Ez lehet teljesen nyilvánvaló, de egészen apró dolog is. Lehet döbbenetes, amikor valaki kiszáll egy házasságból, de lehet fokozatos is, mint például a szeretkezések számának csökkenése. Elképzelhető, hogy valaki csak a párkapcsolat egyes részeiben zárkózik el: például nem közli az érzéseit, vagy megszűnik a fizikai kapcsolat. Ha nem állunk le vitázni a társunkkal, mert meg vagyunk róla győződve, hogy teljesen fölösleges, akkor ez sokak szemében átgondolt elfogadásnak tűnhet, pedig nem az. Az igazi elfogadás és az álelfogadás (bezárkózás) között lényeges különbség van. Az igazi elfogadás esetén van választásunk. Elfogadhatjuk a másik tökéletlenségét vagy küzdhetünk azért, hogy itt vagy más kapcsolatban kielégíthetjük az adott szükségletünket. Időnként érdemes feltenni a kérdést, hogy elég sok mindent megkapok-e ebben a kapcsolatban, hogy elfogadjam azt, hogy bizonyos vágyamról vagy szükségletemről le kell mondanom? HA már mindent megpróbáltunk annak érdekében, hogy valamilyen elvárásunk teljesüljön, de világossá vált, hogy ez nincs benne a pakliban, akkor felelősségteljes döntést kell hozni. Vagy fogadjuk el a helyzetet olyannak, amilyen, és élvezzük azokat az ajándékokat, amelyeket megkapunk, vagy ismerjük fel, hogy az adott szükségletünk fontos, és keressük meg a módját, hogy az teljesüljön.
www.szemelyescoach.hu
Vesztes stratégiák a párkapcsolatban
Vannak olyan gyakran előforduló hibák a párkapcsolatokban, amelyek alattomosan, észrevétlenül rombolják azt. Ilyen például a "nekem igazam van". Az objektív igazságnak nincs helye a párkapcsolatban. Az objektív tények tökéletesen helyénvalóak egy detektívregényben, de ha a párkapcsolatban akarjuk bizonygatni a saját igazunkat, akkor nagyon mellélőhetünk. A kérdés valójában az: mi fontosabb? A párkapcsolatom vagy az igazam? Még akkor is, ha a másik érzéseinek vajmi kevés köze van a valósághoz. Például hiába bizonygatja a férfi, hogy nem hajt gyorsan, ha a nőt szótlanná teszi a félelem és a stressz, akkor az ő érzései ettől még nagyon is valóságosak. A pasinak ilyenkor azt lenne érdemes eldönteni, hogy mi a fontosabb: a kapcsolat vagy az, hogy úgy vezethessen, ahogy kedves tartja?
Valójában tök mindegy, hogy egy kapcsolatban kinek van igaza. Ami valójában számít, hogy megtaláljuk a megoldást a problémára.
Saját igazunk hangoztatásának legvégletesebb formája az öntudatos méltatlankodás. Ekkor már nem az a lényeg, hogy én dühös vagyok, hanem hogy te hülye vagy. Óriási a különbség aközött, hogy "nagyon dühös vagyok" és aközött, hogy "nagyon dühös vagyok, mert te egy hülye (béna, szerencsétlen, agresszív stb) vagy. Ez a különbség a tisztességes vita és a gorombaság között, az önkifejezés és a szeretteink megsértése között. Ezt hívom én határátlépésnek. Sajnos az öntudatos méltatlankodásra éppúgy rá lehet szokni, mint a kábítószerre. A használata épp olyan jó érzéseket kelt, és épp olyan káros. Öntudatos méltatlankodással azonban soha nem fogunk megoldást találni, mert túlságosan lefoglal minket a másik megvetése. A kapcsolaterősítés legfontosabb szabálya, hogy le kell mondanunk az igazság hajszolásáról. A kapcsolaterősítés azt jelenti, hogy megtanulunk erőszakmentesen élni. Ha leszidjuk a partnerünket, mint egy szülő, ha ítéletet mondunk felette, ha megalázzuk, ha minden egyes esetben hangoztatjuk, hogy nekünk volt igazunk, akkor agressziót követünk el.
Természetesen ki lehet és ki is kell fejezni a dühünket, de úgy, hogy az ne tartalmazzon minősítést a másikkal szemben.
2. A partnerünk irányítása
Az előzővel rokon stratégia a másik irányítása. A hátterében továbbra is az húzódik, hogy én tudom, hogy mi jó neked, és megpróbállak rávenni, hogy azt tedd, amit én akarok. Amikor egy párkapcsolat zökkenőhöz ér, az első és legalapvetőbb szükségletünk, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy társunkat "jobb" viselkedésre bírjuk. Teljes mértékben érthető óhaj, csakhogy teljesen hatástalan. Az irányítási kísérlet lehet direkt vagy manipulatív. Ha valaki egyszerre alkalmazza a fenti két vesztes stratégiát (úgy érzi, hogy igaza van, és még irányítani is próbálja a másikat), jószándékú zsarnokká válik. Kioktatóvá és lekezelővé. Ez minden esetben bántó és megalázó, a másikat gyerek szerepbe kényszerítő viselkedés. Akár kimutatja a partner, hogy ezt nem szereti, akár nem, mindenki nehezen viseli, ha irányítják, és előbb vagy utóbb fel fog lázadni, vagy élete végéig a megbántott mártír szerepben ragad. De az okoskodás, igazságkeresés, irányítás minden esetben visszaüt. Szabadság nélkül senki sem élhet jól. Az elnyomás eredményezhet engedelmességet, de egészséget és szeretetet soha.
www.szemelyescoach.hu
Nyitott kézzel szeretni
Szeretnék megosztani veletek egy történetet.
"Egy együttérző személy, látva egy pillangó küzdelmét, hogy a bábból kitörhessen, segíteni akarásból gyengéd kézzel meglazította a szálacskákat, hogy egy nyílást formáljanak. A pillangó kiszabadult a bábból, körülötte verdesett, de nem tudott repülni. Amit az együttérző személy nem tudott, az volt, hogy csak a megszületés küzdelmében tudnak a szárnyak annyira megerősödni, hogy a pillangó repülni tudjon. Így a lepke megrövidített életében soha nem ismerte meg a szabadságot, soha nem élt igazán."
Úgy nevezem ezt, hogy nyitott kézzel szeretni. Ez olyan tanulás, amely lassan érlelődött bennem hosszú évek alatt fájdalmakban és a türelemben, és nagyon hálás vagyok annak, aki megtanított erre. Még mindig tanulom, hogy akit szeretek, azt fel kell szabadítanom, mert ha belekapaszkodok, ha megpróbálom kontrollálni, ha csüngök rajta, elveszítem azt, amit megtartani próbálok.
Ha valakit meg akarok változtatni, mert úgy érzem, hogy én jobban tudom, hogy neki milyennek kell lennie, akkor megfosztom őt attól, hogy felelősséget vállalhasson a saját életéért, a választásaiért, a létezési módjáért. Ezzel elveszem tőle a növekedés lehetőségét.
Behatárolhatok és sérthetek valakit a védelem legszívélyesebb gesztusával is. A védelem és a túlaggódás azt jelzi a másiknak, hogy "TE képtelen vagy rá, hogy magadra gondot viselj, nekem kell veled törődnöm, mert az enyém vagy. Felelős vagyok érted."
Valahogy meg kellene találni a középutat az erőszakos gondoskodás és a nemtörődömség között. Talán lehetne valami olyasmit mondani a másiknak, hogy "gyere velem, menjünk egymás mellett. Meg fogom osztani veled a könnyeidet, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj. Ott leszek veled, amikor szükséged lesz rám, törődni fogok veled, de nem találom ki helyetted a megoldást, és nem foglak feltartóztatni, amikor már egyedül is tudsz járni. Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, de nem mindenben fogok egyetérteni. Néha dühös leszek, de amikor az vagyok, megpróbálom olyan nyitottan elmondani neked, hogy ne érezd, hogy bánom, hogy különbözőek vagyunk, vagy hogy elidegenedtem tőled. Nem lehetek mindig veled, nem hallhatom mindig, amit mondasz, mert vannak olyan idők, amikor magamra kell figyelnem, magammal kell törődnöm. És amikor ez történik, akkor megpróbálok olyan tisztességes lenni veled, amennyire csak képes vagyok."
Azt gondolom, hogy ez lehet bármilyen szereteten alapuló kapcsolat kiindulópontja…
www.szemelyescoach.hu
A szégyen igen meg tudja nehezíteni az életet. Különösen akkor, ha szégyenlem magam azért, mert szégyenkezek. Amikor a pénztár áll sorban valaki, és azt gondolja, hogy mindenki őt nézi, ezért szégyenli magát, elvörösödik, és ettől még jobban szégyenli magát. Borzasztó ördögi kör tud elindulni. Ráadásul a szégyenkezők többsége ilyenkor azt gondolja, hogy ez csakis és kizárólag vele fordul elő. Ez csak az ő problémája. A többiek, a jók, az elfogadhatók odaát vannak. Ők élnek az élet napfényes oldalán.
A szégyen olyan a léleknek, mintha egy izzó vasdarabot belenyomnának a húsba. Ha alkalmatlannak érzem magam, nyomban jelentkezik. Az eredete pedig természetesen kisgyerekkorba nyúlik vissza, amikor a szüleink, tanáraink megszégyenítettek minket. Amikor kinevettek, kigúnyoltak, rádförmedtek, hogy "nem szégyenled magad?!". Nos, akkor keletkezett az első égési sérülés a lelkeden. Pedig a felnőttek azt hitték, hogy a szégyennel majd jól eltérítenek minket az általuk rossznak vélt dolgoktól. Azt hitték, jót tesznek vele.
Azt gondolom, hogy a szégyennek semmi haszna. Sőt azt is gondolom, hogy senkinek nincs joga megszégyeníteni a másikat. Esetleg megkérdezheti valaki, hogy "hát mit tettél?". És akkor bűntudatom támad. Ezzel lehet valamit kezdeni. Akkor azt tudom mondani, hogy "jaj, nagyon bánom, amit tettem, mit tehetek, hogy rendbe hozzam?". Amikor az embernek bűntudata van, arra fókuszál, hogy ne tegye meg még egyszer. Amíg csak szégyenkezek, addig elbujdosnék a világ elől, és agresszió támad bennem. Ebben az esetben két dolog történhet: vagy bosszút fogok állni, és ártok annak, aki megszégyenített engem, vagy pedig az agressziómat magam ellen fordítom, és magamat ölöm meg. Ez is a bosszúállás egyik fajtája. (Az öngyilkosság fogalmát most igen tágan értem: önmarcangolás, kisebbségi érzés, betegségbe menekülés stb).
A megszégyenítés sajnos generációról generációra öröklődik. Ha valaki megszégyenít valakit, azért teszi, mert vele is ezt tették. Nagyon nehéz nem azt tenni másokkal, amit velem tettek. Amikor engem bántottak, elhagytam azt a gyereket, aki én voltam. Tehát nem akarom újra érezni az ő érzéseit, elszigetelem magam az egykori kisgyerek énemtől. Így meg tudom verni a gyerekemet, és meg tudom szégyeníteni. Így nem kell emlékezni arra, hogy milyen volt nekem annak idején. A megoldás, hogy visszamegyek oda lélekben, ahol én voltam, amikor bántottak, karjaimba veszem azt a kisgyereket, akit megszégyenítettek, és azt mondom neki, hogy mostantól nem engedem, hogy bárki is ezt tegye vele. Meg kell siratnom, el kell gyászolnom azt, ami ezzel a gyerekkel történt, éreznem kell, hogy mennyit szenvedett, s attól a pillanattól fogva nem leszek képes megverni vagy megszégyeníteni a gyerekemet.
Előfordul az is, hogy nem akarunk valakit megszégyeníteni, de ha őt gyakran megszégyenítették, akkor akár egy hangsúly, akár egy szó kiválthatja belőle ezt az emléket. Ilyenkor az illető akkor is elszégyenli magát, ha neked eszed ágában se volt megszégyeníteni őt. Erre az egyedüli orvosság, ha olyan kapcsolatban tudok maradni az illetővel, hogy erről beszélni lehessen. A szégyennek persze az egyik legrosszabb vonása, hogy az ember nem akar róla beszélni. Amiről pedig nem beszélünk, az uralkodik rajtunk.
A mély és állandó szégyenből kikeveredni nem könnyű, de nem is lehetetlen. Az út első fele a gyászon át vezet. Elgyászolni, megsiratni mindazt, ami veled történt gyerekkorodban. Majd gondolatban átölelni azt a benned élő gyereket, akit annyit bántottak, és azt mondani neki, hogy mától fogva nem engedem, hogy bárki bántson. Kifelé pedig, amikor valaki hozzákezd a megszégyenítésedhez, azt mondani már az első mondatok után, hogy "Állj! Ezt nem tűröm!" vagy elmenni onnan, és ha lehet, soha többet szóba se állni az illetővel.
www.szemelyescoach.hu
Miért hiányzik a meghittség a párkapcsolatokból?
Közhely, de attól még igaz, hogy a házasság óriási átalakuláson ment keresztül a XX. században. A hagyományos házasság-modellben a férfi kereste a pénzt, a nő vezette a háztartást. A század végére azonban a nők nagy része már dolgozott, elérte a gazdasági függetlenséget. Vagyis a nők radikálisan megváltoztak, a férfiak azonban nem. Az emancipált nő erős, független, és olyan érzelmi intimitást kezdett követelni a férfitől, amire az a hagyományos neveltetése miatt nem képes. Így a férfiak nagy része tanácstalanul tárja szét a kezét, és nem érti, hogy miért nem fogadják el őt olyannak, amilyen. A legtöbb férfi nem érti meg, hogy a párkapcsolatban megváltozott a munkaköri leírása. A hagyományos 20. századi házasságban ha egy férfi eltartotta a családját, nem ivott sokat, és senkit nem vert a családban, akkor jó férjnek minősült. Ma ez kevés a nőknek. Sokszor hallom csalódott nőktől, hogy "úgy érzem, nincs társam". Olyan társ, akivel meg lehet beszélni a család mindennapos problémáit, akit érdekel, hogy mit gondol és mit érez a felesége bizonyos helyzetekben. Sok nő számára hiányzik egy olyan társ, aki képes kifejezni az érzéseit. Vagyis hiányzik a meghittség a kapcsolatból. A nyugati házasságból ez idáig teljesen hiányzott. Szerelem, romantika, nászút a naplementében, aztán zavart csend. Boldog lennék, ha valaki fel tudna sorolni akárcsak három művet a pár ezer éves nyugati irodalomból, ahol boldog házasságról olvashatunk.
A női emancipáció szellemét nem lehet visszatuszkolni a palackba. A nők elégedetlenek a kapcsolatukkal, a férfiak pedig elégedetlenek amiatt, mert a feleségük elégedetlen velük. A legtöbb férfi azt gondolja, hogy a felesége lecsillapodhatna végre (leszállhatna róla), akkor minden megoldódna. A nők az utóbbi században többé-kevésbé jól megtanulták az önérvényesítést, ideje, hogy megtanulják a kapcsolaterősítést is. Utóbbi esetben nem az a lényeg, hogy kinek van igaza, nem az önkifejezésre koncentrálunk, és nem is arra, hogy ki irányít. Inkább arra, hogyan tudnánk úgy együtt élni, hogy az mindkettőnknek jó legyen, hogyan tudjuk egyeztetni a szükségleteinket, és egy-egy konfliktus után hogyan tudjuk visszaállítani a szeretetteljes viszonyt. Van néhány egyszerű szabály, amit érdemes betartani. Tudom, hogy ezeket alkalmazni nem könnyű, azt pedig még kevésbé egyszerű felismerni, hogy mikor melyiket érdemes használni, de azért leírom.
1. Ismerjük fel, fogalmazzuk meg a vágyainkat, szükségleteinket, érzéseinket.
2. Figyeljünk és reagáljunk nagyvonalúan.
3. Állítsunk fel korlátokat (szabályokat), és tartsuk is meg őket.
4. Ismerjük fel, mikor kell meghátrálni.
5. Ismerjük fel, mikor kell segítséget kérni.
6. Adjunk a társunknak, és fogadjuk is el, amit ő tud adni.
7. Becsüljük meg egymást.
www.szemelyescoach.hu
Önszeretet és önzetlenség
Sokan azt gondolják, hogy magunkat szeretni bűn. Minden figyelmükkel a másikra koncentrálnak, lesik a másik kívánságát, és közben fogalmuk sincs arról, kicsodák, micsodák ők. Mit szeretnek, mire vágynak, mit éreznek. Csak a másik a fontos. És közben csodálkoznak, hogy bár ők ennyire szeretik a másikat, az mégsem boldog, sőt egyre feszültebb.
Szeretném felhívni a figyelmet egy logikai hibára: hamis az az állítás, hogy a mások és önmagunk iránti szeretet kölcsönösen kizárják egymást. Ha erény szeretni a másikat, mint emberi lényt, akkor erény – nem bűn! – szeretni önmagamat, hiszen én is emberi lény vagyok. Nincs olyan emberfogalom, amely ne foglalna magában engem is. "Szeresd felebarátodat, mint magadat!" – hangzik a bibliai parancs. A magam iránti tisztelet és szeretet tehát elválaszthatatlan a másik ember szeretetétől. Vagyis nem vagyok képes helyesen, jól szeretni a másikat mindaddig, amíg magamat nem szeretem, tisztelem és becsülöm. Nem vagyok képes elfogadni más szeretetét addig, amíg Woody Allan-szerűen azt hajtogatom, hogy aki engem szeret az csakis egy idióta lehet, mert mit is lehet bennem szeretni? Számtalan férfi és nő küzd azzal a dilemmával, hogy ha őt szereti valaki, az nem kell, mindig az az érdekes számára, akiért futni kell, aki elérhetetlen. A probléma mélyén az önszeretet hiánya rejlik.
Az önzés és az önszeretet nemhogy nem azonosak, éppenséggel ellentétei egymásnak. Az önző emberrel nem az a baj, hogy túlságosan szereti magát, hanem az, hogy túl kevéssé. Boldogtalan, mert nem képes magában, magának örömet szerezni, ezért csügg másokon, tőlük várja, hogy boldoggá tegyék, sóvárogva lesi, hogyan csikarhatná ki másoktól azt a szeretetet, ami nincs meg benne. Az "önzetlen" anya ennek a klasszikus példája. (De mondhattam volna "önzetlen" férjet vagy feleséget is, a képlet ugyanaz.) Az "önzetlen" ember meg van győződve róla, hogy rendkívüli mértékben szereti a másikat, túlzóan, odaadóan gondoskodik róla, lesi minden kívánságát, magát mindig, örökösen és bosszantóan háttérbe helyezi. Nem ő számít, csak a másik. Büszke rá, hogy ilyen, tetszeleg a jóság köntösében, és a környezete jóvátehetetlenül eladósodik neki. Ezt az önzetlenséget nem lehet felülmúlni. Ám az "önzetlen" ember egy idő után azt tapasztalja, hogy cserébe csak dühöt, agressziót kap, kapcsolatai a közelállókkal nem kielégítőek, nem kapja meg ugyanezt a gondoskodást (mellesleg nem is hagyná!). Kiég, kiüresedik, a világ borzalmasan igazságtalan helynek tűnik számára. Valójában az "önzetlen" ember képtelen a szeretetre, képtelen arra, hogy bármiben örömét lelje, egyre inkább ellenségként tekint a világra, és már el is érkeztünk az önzetlen mártírok témájához. A környezetük velük szemben csak bűnös lehet, és tehetetlenül nézheti fájdalmas "megdicsőülésüket". Őket kritizálni halálos bűn, hiszen ők csak jót akarnak. A hozzátartozók számára nem marad más, mint az életre szóló bűntudat és kötelesség, hogy ne okozzanak számukra csalódást.
A kiút, ha tünetként kezeljük az "önzetlenségüket", és megtanítjuk őket az örömre, a valódi önelfogadásra, az igazi önszeretetre. Ez rendszerint évekig tartó pszichoterápia…
www.szemelyescoach.hu
Egy barátom kérésér akkor néhány gondolat a szeretetről, szerelemről…
Erich Fromm arról ír A szeretet művészete című könyvében, hogy a szeretet nem olyan dolog, amibe az ember csak úgy beleesik, hanem meg kell tanulni helyesen, jól szeretni. Nem tudom már, hogy Popper vagy Feldmár mondta valahol, hogy abból tudja lemérni, hogy szeretik őt, ha jól érzi magát ettől. Vagyis az nem szeretet, amikor én azt mondom, hogy szeretlek, de te szenvedsz ettől. A szeretet másik félreértése, hogy sokan abban látják a lényegét, hogy őt szeretik. A következő gyakori félreértés, hogy szeretni egyszerű, csak a megfelelő tárgyat kell megtalálni hozzá. Vagyis vonzó társra pályáznak, lehetőleg olyanra, amilyenek ők maguk.
A szerelemről a leggyakoribb félreértés, hogy összekeverjük a kezdeti élményt – amikor beleszeretünk valakibe – azzal, amikor tartósan szeretjük a másikat. Amikor két idegen találkozik, és kialakul köztük valamiféle vonzódás, akkor leomlik a fal kettőjük között, szoros közelség jön létre. Aztán elkezdik megismerni egymást, és azt mondják: bocs, de kiszerettem belőled. Sokan az első időszak rajongásának hevességében szerelmük nagyságának bizonyítékát látják, holott ez csak korábbi magányosságuk mértékét jelzi.
E. Fromm azt mondja, hogy a szeretet olyan egyesülés, amelynek során az ember megőrzi integritását, egyéniségét. Vagyis két élőlény eggyé válik, és mégis megmarad kettőnek. Sok nőtől hallottam már, hogy a másik felüket keresik. Amíg valaki nem válik önmagában egésszé, addig kevés esélye van egy tartós, kiegyensúlyozott párkapcsolatra. Az egésszé, önmagává válásnak azonban igen rögös az útja…
A szeretet tevékenység Fromm szerint. Nem passzív érzelem. Szerinte szeretni egyenlő azzal, hogy képes vagyok adni. Amikor adok, akkor a saját bőkezűségemet élem meg. Egy kapcsolatba beleadhatom az örömömet, bánatomat, érdeklődésemet, tudásomat, figyelmemet, időmet, jókedvemet. Egy kapcsolat vagy épít vagy leépít. Nincs stagnáló kapcsolat. Építeni pedig a legegyszerűbben úgy lehet, hogy ha a másik ad valamit, azt én mindig egy picivel többel viszonzom…
Fromm azzal folytatja, hogy csak az képes a szeretetre, aki úrrá lett a saját függőségi igényén, mások kihasználásán, megtanult hinni a saját erőiben, és van bátorsága rájuk hagyatkozni céljai elérésében. Vagyis a szeretet képessége a személyiség fejlettségétől függ.
A szeretet magában foglalja a törődést, a felelősség vállalását, a tiszteletet, és a másik és önmagunk ismeretét.
1. törődés: cselekvő törődés annak az életével és fejlődésével, akit szeretünk. A szeretet lényege: "fáradni" valakiért, nevelgetni, öntözgetni. Az ember azt szereti, akiért fáradozik, és azért fáradozik, akit szeret.
2. felelősség: önkéntes elköteleződés a másik mellett. Megbízható és állandó szövetségessé válni, akkor is foglalkozni vele, ha épp nincs hozzá kedvem, vagy a másik épp nem kellemes társaság. Aki valóban szeret, azért teszi, mert így döntött: függetlenül attól, hogy a szeretet érzése megvan-e benne. (sőt, aki szeret, gyakran nem azt teszi, amire a szeretet sarkallná. Például nem menti meg a másikat!)
3. Tisztelet: nem félelem és nem bámulat. A tisztelet az a képesség, hogy valakit olyannak látok, amilyen. Azt gondolom, hogy igen nagy súlya van annak, hogy akkor tartom tiszteletben a másikat, ha azt akarom, hogy aszerint fejlődjön és bontakozzon ki, amire neki van szüksége. Nem én mondom meg, hogy neked ilyenné kell válnod. A szeretet nem azt jelenti, hogy meg akarom változtatni a másikat. Sokan azzal kezdenek bele egy kapcsolatba, hogy jó, jó a másik, de majd én megváltoztatom. Soha, de soha nem fog a másik olyanná válni, amilyenné te akarod, hacsak ő maga is nem akarja azt. Tisztelni csak az tudja a másikat, aki megáll a saját lábán, és el tudja viselni azt, hogy a másik másfelé indul.
4. Ismeret: számtalan rétege van. 10-11 év után is mindig van a másikban valami újdonság. Olyan rétegek bukkanhatnak elő, amire egyikünk sem gondolt. Olyan fájdalmak, torzulások kerülhetnek elő, amitől a másik a megsebbzettsége és a feltárulkozása által nagyon szerethetővé válik.
5. A figyelem munkája: óriási erőfeszítést igényel néha egész napos munka után is meghallgatni azt, akit szeretünk. A figyelem önmagában hatalmas gyógyító erővel bír. És sokszor bőven elegendő annyi, hogy ott vagyunk, hallgatunk, és közbeszólás, tanácsadás nélkül hagyjuk, hogy a másik elmondja, mi fáj neki. A figyelem az első bizonyítéka annak, hogy értékesnek tartjuk a másikat. A figyelem nem olyan egyszerű, mint ahogy gondoljuk. Az igazi figyelő félreteszi a saját gondolatait, vágyait, és minden idegszálával a másikra figyel.
6. Bátorság: sajnos a szeretetben mindig benne van a veszteség kockázata. Aki szeret, hazárdjátékot játszik. Kockáztatja, hogy elutasítják, elhagyják. A bátorság nem azonos a félelem hiányával. Az a bátor, aki a félelem ellenére is képes cselekedni, és kilép az ismeretlenbe, olyat tesz, amit eddig még soha. Aki nem kockáztat, az eleve lemond mindenről, ami az életét céllal és értelemmel ruházhatja fel.
7. Aki szeret, az egyedül van. Aki egy másik embert valóban szeret, mindig különös egyéniségnek fogja látni, és bátorítani fogja önálló egyéniségének megtartásában.
www.szemelyescoach.hu
A megfelelésvágyról
Ez a valami a szívben
Itt a papám!
Kint vár rám,
Vár, hogy játsszunk.
A papa egy baseball-labdát fog az egyik kezében,
A kesztyűjéhez csapja újra meg újra.
Tiszta, éles, csattanó hang –
Mint az ostor.
Hirtelen hátradől,
És feldobja a labdát a
Mélyülő sötétbe.
Föl, föl, föl. Száll a labda
A lámpaoszlop fölé
A telefon-drótok s a faágak közé.
Magasabbra, mint a kétemeletes ház a szomszédban.
Eltalál egy madarat?
"Fogd meg! Fogd meg!" – kiáltja.
Fölnézek,
Kitekerem a nyakam, amennyire bírom, lábaim nem
Érzik a földet,
Soha nem találkoztak – mondják
Ők és az aszfalt.
Nem hagyhatom cserben a papát.
Megfogom.
Meg.
De nem látom.
Két év múlva szemüveges leszek,
De ma este nem tudok mást,
Mint az egekbe bandzsítani.
Lejön? Lejön valamikor? – zakatol
A szívem.
Semmit se látok,
De érzek valami szagot.
Érzem az új narancssárga baseball-
Kesztyűm bőrszagát –
A kezemen feszül.
Saját élete van.
Felnőtt kesztyű, profi darab,
Mert a papa azt akarja, szokjam az igazit
Rögtön az elején –
Nem kell gyerekkesztyű.
Ó, nem.
Szuper papa, ilyet vesz.
Meg is mondja.
Ötéves vagyok.
Négy ujjamat kell belepréselnem a hüvelykujjába,
Csak hogy
Le ne
Essen.
A hüvelykujjam valahol belevész
A kesztyűbe.
A kesztyű sírgödrébe, nem?
Körbe-körbe rohanok,
Azt remélem, valahogy
Meghallom a labdát, ha esik le,
És elkapom az utolsó pillanatban.
Nem okozhatok csalódást a papának.
Nem. Egyszer sem.
Nagyfiú vagyok.
Azt akarja, hogy baseball-játékos legyek,
Mint ő akart lenni,
Ha nem lett volna az a csúnya törés
(fájt, papa?).
Most ő minden áldozatot meghoz, hogy én eljussak a
Csúcsra.
Milyen jó papa!
A labda jön lefelé és
Fejbevág.
Nincs valahol egy lyuk,
Picike, mint én,
Hogy belemászhatnék?
"Lettél volna lány!
Az én papám sose játszott velem.
Minek kellett erre a kesztyűre pazarolnom a pénzemet?
Olyan nyamvadt vagy, inkább egy szoknyát vettem volna
Neked!"
Visszazavarom a könnyeimet.
Miért pont most kell sírnom?
Érzem a púpot a fejemen, a fájdalmat
Le egészen a szívemig.
"Papa, ne haragudj,
Sajnálom.
Hadd próbáljam meg még egyszer.
Légyszi, papa.
Légyszi!"
"Oké, oké. Még egyszer."
Mondja. Elmosolyodik.
"De most aztán figyelj!
Ne hozz szégyenbe!"
A labda megint felszáll
A semmibe.
Meneküljetek, madarak.
Vigyázzatok, ne találjon el!
Repüljetek el, biztonságba!
De jó, hogy megengedte.
De jó a papa!
Még mindig nem látom a labdát,
De elkapom
Valahogy.
Muszáj.
(Craig Sanchez)
